A mocsári nőszőfű az év vadvirága

• Környezetvédelem
• 2025. február 24.
• 0

Az idei évben rendhagyó módon szakmai kuratórium választotta meg az Év Vadvirágát! A 7 tagú, szakemberekből álló kuratórium szinte egybehangzó szavazata alapján a 2025-ös évben az Év Vadvirága címet a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) nyerte el.

Ez az orchidea Európa jelentős részén megtalálható, elterjedési területe keletre keskeny sávban egészen Szibériáig húzódik, azonban mindenütt ritka és többnyire védett, veszélyeztetett faj. Míg a nőszőfüvek egy része egymástól igen nehezen különíthető el, addig a mocsári nőszőfű nagyméretű, lilásan erezett és tompa csúcsú mézajkának köszönhetően nem keverhető össze semelyik másik fajjal sem. Felismerésében az élőhelye is segít, ugyanis a többi nőszőfűfajunktól eltérően kiszáradó lápréteken, nedves pionír felszíneken fordul elő. És épp emiatt lett az idei évben az Év Vadvirága, ugyanis ezek az élőhelyek a klímaváltozásából és a helytelen tájhasználatból fakadóan drasztikusan szorulnak vissza és alakulnak át szárazabb társulásokká, mintegy a mocsári nőszőfű és más lápréti fajok eltűnését eredményezve. A mocsári nőszőfű jellemzően forráslápokban és szivárgó vizű területeken fordul elő. Azonban a faj számára otthont adó Homokhátságon, további hegylábi és homokterületeinken a talajvíz süllyedése miatt ezek az élőhelyek mindinkább eltűnőben vannak, jelezve a területek átalakulását, ami nem csak a saját élőhelyeire, de a művelés alatt álló területekre is kihat. Ezért mindez nem csak a mocsári nőszőfű miatt fontos: a faj pusztán jelzi azt, amit a helyben gazdálkodók nap, mint nap tapasztalnak: a tájból hiányzik az éltető víz, ami nem csak a természetes élővilág megmaradását, de a helyben való boldogulást, fennmaradást is komoly kihívások elé állítja. Célunk, hogy a mocsári nőszőfű példáján keresztül rávilágítsunk a vízmegtartás táji léptékű fontosságára és hatékony fellépésre serkentsük az illetékes szerveket nem csak az Év Vadvirága, hanem az emberi élet fenntartása szempontjából is.

Az Év Vadvirága kezdeményezés célpontjában a hazánkban honos ritka, vagy ritkulóban levő növényfajok megismertetése, védelme és a hozzájuk kötődő problémák feltárása, bemutatása áll. Az országos mozgalom útra indítása óta számos hazai védett vagy védendő növényfajjal foglalkozott, melyek megismertetésén keresztül a természetvédelem és a vadon élő növények iránt érdeklődő emberek sokasága érezte magáénak ezek megőrzésének fontosságát, és vett részt az adott Év Vadvirágához kapcsolódó eseményeken, programokon.
Az év vadvirága címet elnyerte már többek között a csodaszép leánykökörcsin, a kedves kikeleti hóvirág és az impozáns szibériai nőszirom is, de rajtuk kívül még számos látványos, vagy éppen rejtőzködően apró vadvirágunk várja, hogy felfedezze a nagyközönség.

Az Év vadvirágai voltak az  előző években:
2011: leánykökörcsin (Pulsatilla grandis)
2012: tavaszi hérics (Adonis vernalis)
2013: tavaszi tőzike (Leucojum aestivum)
2014: szibériai nőszirom (Iris sibirica)
2015: fehér szegfűk (Dianthus sectio Plumaria)
2016: mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris)
2017: kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis)
2018: kornistárnics (Gentiana pneumonanthe)
2019: magyar zergevirág (Doronicum hungaricum)
2020: nemes májvirág (Hepatica nobilis)
2021: vetési konkoly (Agrostemma githago)
2022: agárkosbor (Anacamptis morio)
2023: borzas len (Linum hirsutum)
2024: fehér tündérrózsa (Nymphaea alba)
2025: mocsári nőszőfű  (Epipactis palustris)

A hazánkban 2010 végén, magánkezdeményezésként indult ötlet túlnőtt az eredeti kereteken. Az idei évtől a mozgalom szakmai hátterét adó hétfős kuratórium mellett a szélesebb szakmai közönség e programba való bevonása, tájékoztatása kapcsán a  Magyar Biológiai Társaság is bekapcsolódott. Annak érdekében, hogy a mozgalom minél szélesebb társadalmi rétegekhez, minél több emberhez eljusson csatlakozott az Év Vadvirága mozgalomhoz a Vadonlesők Közössége Természetvédelmi Egyesülettel. Az Egyesület biztosítja a szavazáshoz szükséges technikai hátteret, és szervezi az elkövetkezendő években is a szavazásokat.

Forrás: Magyar Biológiai Társaság